Ez a cikk kivételesen két oldalamon is szerepel. Ezen kívül a Lépcsőfok blogomban. 😊
Már
nagyon vártam, hogy végre elérkezzen ez a karácsonyi szünet.
Szünet van a munkahelyen is, így csak januárban kell menni
dolgozni. Vártam, de nem az ünnep miatt. Vártam, mert tudtam, hogy
lesz időm azokkal a dolgokkal foglalkozni, amikkel annyira
szeretnék. Hiszen a munkával teli hétköznapokban nem nagyon van
erre időm, kedvem, energiám. Estére el szoktam fáradni, ilyenkor
már nem igazán veszem elő egyik olyan dolgot sem, amit úgy
szeretek csinálni. Este már nem kapcsolom be a számítógépemet,
hogy elővegyem az írást. Este már nem veszem elő a papírt meg a
többieket, hogy rajzoljak valamit. Ezekben a munkás hétköznapokban
az ihlet is kevésbé talál meg. Talán, mert érzi, nem is
foglalkoznék vele úgy. Vagy csak halogatnám. Pedig, ha jön az
ihlet, nem lehet halogatni. Muszáj megragadni, különben elpártol.
Elmegy. Elszökik. Másnál talál menedéket, aki meghallgatja,
hallgat rá és megvalósítja. Elizabeth Gilbert Big Magic című
könyvében ír erről. Ő is tudja, milyen ez. És igaza is van.
Ha
nem hallgatunk egy ihletre, akkor az tovább áll. És akkor majd más
valaki írja meg a könyvet, amit mi akartunk és egyszer csak ott
látjuk a könyvesboltok polcain a történetet, ami a mi történetünk
lett volna. Vagy éppen más rajzolja meg a képet, ami mi akartunk.
Vagy más szabadalmaztatja az ötletet, ami a mi fejünkből pattant
ki. Pattant volna ki, ha hagyjuk.
Én
már úgy vagyok az ilyen ötletekkel, hogy hagyom, hogy tovább
menjen, mert nem érzem úgy, hogy én lennék az, aki meg tudná
valósítani. Volt jó néhány ilyen ötletem. Jegyeztem is őket
egy kis füzetben. És igen, láttam olyan találmányt a világban,
ami még sok évvel ezelőtt az én fejemben is megszületett
ötletként, csak éppen nem láttam, hogyan valósíthatnám meg,
kihez fordulhatnék, hogy segítsen a megvalósításban. Úgyhogy
elengedtem. És örömmel látom, hogy azért ezek az ötletek nem
vesznek el teljesen. Valaki úgyis megvalósítja őket, és ezáltal
jobb lesz a világ. Ennek tényleg örülök.
De
azért maradjunk meg az én kis világomnál. Persze, hogy voltak
ilyen nagy jelentőségű ötleteim, de most már csak mosolygok
egyet rájuk, megköszönöm, hogy megtaláltak és tovább engedem
őket. Csak azokat tartom meg, amelyeket biztosan meg tudok egymagam
is valósítani. Ilyen az írás, a rajzolás leginkább nálam. A
két olyan elfoglaltságom, ami hosszú évek óta velem van,
kitartanak mellettem, nem hagynak cserben és amikor kell, erősebben
küldik a jeleket, hogy foglalkozni kell velük. Amikor így
felbukkannak, akkor olyan képeket küldenek nekem, amikből nagy
vonalakban látszik is a végeredmény. Ami miatt örömmel ülök
neki a „feladatnak” és csinálom.
Így
volt ez napokkal ezelőtt is a rajzolással. Már az utolsó
munkanapon bennem volt egy kép egy rajzról. Alig vártam, hogy
másnap legyen, ami december 24. volt, hogy nekiállhassak annak a
képnek. Reggel a szokásos dolgaim után neki is álltam.
Megrajzoltam az alapokat. A teljes képet még nem láttam, úgyhogy
még nincs kész a rajz.
Másnap
hajnalban, amikor aludhatnék kicsikét tovább, mert nem kell menni
sehová, megébredtem. Próbáltam még visszaaludni, de már megint
valami elkezdett motoszkálni a fejemben. Újabb ihletek találtak
rám. Egyszerre kettő is! Na, mondom, szépen vagyunk! De ebben az
volt a jó, hogy majdnem teljesen tisztán láttam magam előtt a két
képet. Nem a legeslegvégi eredményt, de a nagyját mindenképpen.
Úgyhogy megint felkeltem, összeszedtem magamat és leültem az
asztalomhoz rajzolni. Minél több vonalka lett a papíron, annál
jobban tetszett, annál jobban vártam, hogy lássam a végeredményt.
Kisebb megszakításokkal a 2. kép foglalta le a napomat.
Harmadik
nap reggele. Nagyon vártam ezt a reggelt. Karácsony másnapja. Mert
tudtam, hogy a 3. ihlet képét fogom megrajzolni. Hogy vártam, hogy
kész legyen! Ezt az egy képet a többinél sokkal jobban láttam,
sokkal több részletet láttam. Egész nap azt vártam, hogy mikor
születik meg végre, látni akartam a végeredményt. És nem
csalódtam. Sőt! Szerelmes lettem. Előfordul nálam az ilyen,
amikor elkészül egy kép.
No,
de teljesen kész képet még nem tudok róluk mutatni. Még hátra
van a színezés. Ha az kész van, akkor fogom őket megmutatni.
Még
sosem dolgoztam egyszerre három képen, de ezeket most muszáj volt
így megrajzolni, hiszen szó szerint elkapott az ihlet, nem engedett
ki a markából, így nekem engedelmeskenem kellett neki és
megalkotni, papírra vinni, amit ő akart.
Ihlet,
drága barátom! Mennyire jó, hogy így felbukkansz és nem hagysz
nyugodni. Mert fantasztikus dolgok tudnak születni általad.
Szóval,
ha bármikor ránk talál az ihlet, akkor muszáj megragadnunk. Ha
látunk arra lehetőséget, hogy eleget tudunk tenni a kérésének
és megalkothatjuk, amit nekünk szán, akkor ragadjuk meg és ne
engedjük addig, amíg kész nem leszünk. Tudom, rengetegen
hallgatnak az ihletükre, a belső hangjukra és ez igazán
csodálatos. De én most azokat buzdítom, akik nem mernek hallgatni
erre a belső hangra, az ő ihletükre. Soha nem lehet tudni, mi
születik a kezünk alól, ha csak meg nem próbáljuk. Merni kell!
Próbálni kell! Tenni kell! És ha egyszer rákapunk az ízére,
akkor máskor sokkal bátrabban fogunk hallgatni a mi drága belső
hangunkra. Már írtam róla. Mindig jót akar. Mindig kedves és jó
szándékú, szeretetteljes. Aki nem érzi annak, az nem a szerető
belső hangja, hanem valami más. Azzal nem kell foglalkozni.
Nálam
belső ihletből születtek meg a könyveim, álltam neki annak
idején a szappanozásnak, és életem első ilyen geometriai rajza
is így született. Talán valahol ezt meg is írtam, de elmesélem
újra, mert addig sosem gondoltam volna, hogy én ilyet is tudok
alkotni.
14
éves voltam, intézetben laktam. Balatonkenesén. Nyolcadikos
voltam. Mintha egy szerdai nap lett volna, de ez már nem biztos.
Mikor vége lett a tanításnak a falusi iskolában, ahová mi is
jártunk, elindultam vissza az intézetbe. Letettem a cuccomat, majd
átmentem az ebédlőbe. Iskolaidőben akkor ebédelünk, amikor
visszaérünk, nem az egész intézet. Szóval, megebédeltem, aztán
felmentem a körletbe. Azt már nem tudom, hogy mi járt akkor a
fejemben, csak azt tudom, hogy amikor felmentem, bementem a
tanulószobába, leültem az én kis egyszemélyes felnyitható
padomhoz, kitéptem egy négyzetrácsos füzet középső lapját és
elkezdtem rajzolni. Ezt megmutatom itt nektek. Ő lett az én első
csodám. Soha azelőtt nem rajzoltam ilyet, de akkor úgy
beleszerettem ebbe a rajzolásba, hogy egyrészt ezt a képet
kiragasztottam a falra a padom mögé, másrészt lett egy füzetem,
amibe ilyeneket rajzoltam. Nem tudom, mennyi ideig tartott a
rajzolás, de megcsináltam. Teljesen egyedül voltam a
tanulószobában, így senki nem zavart addig, amíg el nem jött a
rendes tanulóidő, vagyis a négy óra. Akkor mindenki bejött,
mindenki csinálta a leckéjét, tanult. Valamikor aztán csak
befejeztem a rajzot és ez az egyik legnagyobb büszkeségem. Mind a
mai napig megvan ez az eredeti példány.
Ez már egy "másolat" az eredetiről. Ez itt A3-as méretben készült. 💗💗💗

Ezzel
is azt akarom mondani, hogy soha nem lehet tudni, mi rejtőzik
bennünk. Ezért érdemes hallgatni arra a belső hangra, az ihletre.
Akkor is, ha az ihlet, a belső késztetés csak rövid ideig tart,
mint nálam úgy tavaly, két éve, a pöttyözés. Amíg tart,
hagyni kell, hogy kijöjjön belőlünk, ha el akar menni, akkor is
hagyni kell. Nem kell minden áron ragaszkodni hozzá.
Volt
néhány év, amikor nem igazán rajzoltam semmit. Aztán, mikor újra
elővettem a hozzávalókat, akkor az első kérdésem az volt, hogy
vajon még mindig tudok alkotni? És tudtam. Egy kis A4-es lapra
rajzoltam valami egyszerűt. De az volt a lényeg, hogy nem múlt el
a geometria iránti vonzalmam és tudtam rajzolni. Onnantól pedig
újra és újra. Bár nem mindig talál meg az ihlet vagy éppen
elmossák a hétköznapok az időt, hogy foglalkozzak vele, de minden
egyes rajzom maga a csoda számomra. Mindegyiket nagyon szeretem.
Épp
a minap viccelődtem egy baráttal, hogy még a nevünk is hasonló:
Georgina – Geometria. Egymásnak lettünk teremtve. És éppen az
fordult meg a fejemben, hogy jobban bele kellene ásnom magam a
geometriába, hogy egészen másféle rajzokat is tudjak csinálni.
Ezek
amúgy sem egyszerűek bizonyos értelemben, hiszen elég sokat kell
hozzájuk szerkeszteni, számolgatni, hogy az szülessen a papírra,
amit elképzeltem. Ki kell férnie a lapra. És nincs kompromisszum.
Ebben nincs. Ami a papírra kívánkozik, ha a fene fenét eszik is,
nekem azt kell megvalósítanom. Nem kényszerből, hanem csupa
szeretetből. Hiszen meg akarnak születni és nekem ebben segítenem
kell, hogy úgy jöjjenek a világra, ahogy szeretnének.

Legfőbb
segítőimet bemutatom nektek. A papírtól kezdve a vonalzók,
rotring, tűfilcek, tollak, a körző és radír társaságáig
mindenki. Újonnan becsatlakozó segítőm az a lyukas szemüveg.
Bizony. Alapvetően olvasószemüvegem van, de ezekhez a rajzokhoz,
az aprólékos részletekhez valahogy az sem jó. És akkor, egy
hirtelen ötlettől vezérelve egyik rajzolás közben úgy
döntöttem, hogy felveszem rajzolni is, nem csak olvasni. És
tudjátok, mi történt? Minden apró részletet tökéletesen láttam
benne. Régen csudajó szemem volt, a legkisebb részletekhez sem
kellett szemüveg, aztán szépen lassan jobban romlott a szemem. Az
év eleji szivárványhártya-gyulladásom után meg sokat romlott a
szemem. Úgyhogy rajzolásnál volt, hogy szemüveg volt rajtam és a
kezemben nagyító. De így azért elég nehéz rajzolni. Akkor jött
az ötlet, hogy felvegyem a gyógyszemügét (szemüge: régi magyar,
általam használt szó 😀 ). Azóta rajzoláshoz, olvasáshoz,
íráshoz – papíron tollal – csak ezt használom.
Barátaim!
Hallgassatok a belső hangra, az ihletre, ő jó barát!
Csodás,
alkotással (legyen szó bármiről) teli napokat, éveket, életet
kívánok nektek! 😘😘😘